Nem sokáig kell a titkát kutatni annak, miért mutatják be időről-időre Leonard Bernstein a maga nemében páratlan és korszakalkotó zenedrámáját, a West Side Storyt. Szándékosan nem írtam musicalt, mert egyes dalok kifejezetten operaénekesi technikát igényelnek. Ezért is előz meg nagy várakozás minden egyes west side-bemutatót. Ha korszakalkotónak ma már nem is nevezhetjük a produkciókat; jelentős, emlékezetes előadások, pillanatok születhetnek a modernizált Rómeó és Júlia történetből. Azoknál az előadásoknál, amelyek történetét mindenki ismeri, fokozott figyelem fordul a rendezés, az alakítások felé. A tíz évvel ezelőtti vígszínházi bemutatóval Eszenyi Enikő és Ladányi Andrea magasra tették azt a bizonyos lécet. Az Operettszínház és a Thália Színház Kerényi Miklós Gábor által átdolgozott és Bagó Bertalan rendezte közös produkciójában is több kellemes meglepetés érheti a nézőt. Friss arcok, új nevek a színlapon. Mindenféleképpen megjegyzésre érdemes Kékkovács Mara (Maria) és Siménfalvy Ágota (Anita) neve, akik az általuk játszott karakternek megfelelő énekhanggal bírnak. Örülhetünk annak, hogy végre az a korosztály játssza a főbb szerepeket, akikre íródott a zenemű. Ez azonban veszélyeket is rejt magában. A történet azzal, hogy modern színezetet kap, és időről-időre megújul, bonyolultabbá, erőteljesebbé, vadabbá, katartikusabbá válhat, válni kényszerül, ha az időközben felnövekvő fiatalabb generációkat kívánja megszólítani. Ennek eszköze lehet, amit a Thália színpadán is hallhatunk: keményebb, trágárabb szavak, ma divatos argó-kifejezések, erőteljesebb tetoválások, lengébb női öltözetek. Mindez még indokolt is és érthető, sőt némelykor élvezhető is lenne, ha társulna hozzá megdöbbentően expresszív koreográfia, a feszült alap konfliktushelyzetből kibontakozó tragikus-katartikus pillanatok, az egyéni történetek személyes drámaisága. Ez nem feltétlenül a fiatal művészek, táncosok felelőssége elsősorban, hanem a rendezőé és a koreográfusé (Rogács László). Így könnyen elsíkkadunk Scrank felügyelő (Trokán Péter) személyes és egyben szánalomra méltó sorsa felett. Zenthe Ferenc Doc szerepében, miután nem talál megfelelő partnerekre játékához, egyedül marad erőteljesnek készülő pillanataiban. Több indoklásért kiáltó jelenetet véletünk felfedezni: a szegény, ártatlan, szűzies Maria első látásra fellobbanó szerelme, miért abban nyilvánul meg, hogy azon nyomban "lesmárolja" a Tonyt alakító Bereczki Zoltánt, s az előadás lezárását illetően is támadhat hiányérzetünk. Az sem derül ki egyértelműen a darab legtragikusabb pillanatában, miért is fog azonnal kést Tony és szúrja le Bernardot (Szabó P. Szilveszter). Kevés, hogy később elmondja, Riff (Mészáros Árpád Zsolt), akit Bernardo megölt, olyan volt, mint a testvére. Ezt éreznünk, látnunk kell(ene). A történet, a zene akkor is több líraiságot és szebb színpadi megoldásokat igényelne, ha keményebb, nyersebb, vadabb ma a fiatalok világa, másról szól a bandázás, a kirekesztettség, mint az ősbemutató idején. Mégis volt egy valaki, aki a fiúk bandája tagjaként lírát csempészett az előadásba: Szinetár Dóra (Akárkié), akinek dala egyik csúcspontja az előadásnak.